Mindjárt elöljáróban szeretném leszögezni: ez a nap a hősökről emlékezik meg és nem az áldozatokról. Ezt szeretném kihangsúlyozni, mielőtt mindenféle politikai és vallási törekvés ezt az ünnepet is igyekezne kisajátítani magának, de legalábbis összemosni az áldozatokra történő emlékezésekkel. Az ilyen törekvések képviselőinek inkább az ugyanezen a napon megtartásra kerülő Gyermeknap megünneplését javaslom.
A Hősök Napjának különleges előtörténete van. 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy indítványozta, hogy minden község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. Kezdeményezése 1917-ben emelkedett törvényerőre, ekkor kötelezővé tették a hősi emlékművek állítását. 1924-ben egy újabb törvény a nemzeti ünnepek közé sorolta a magyar hősökről való emlékezést, május utolsó vasárnapját a Hősök Emlékünnepévé nyilvánítva. Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken istentiszteletet celebráltak, imát mondtak, végezetül koszorú elhelyezésével tisztelegtek a hősök emléke előtt. A II. világháború után politikai és szimbolikus tartalma miatt tilalommal sújtották, eszmei üzenetét diszkreditálták. Csak a rendszerváltozást követően nyerhette vissza eredeti jelentését. A Magyar Köztársaság Országgyűlése, adózva az elmúlt ezredév mindazon magyar hősei emléke előtt, akik a haza szabadságáért és függetlenségéért, illetve a nemzet fennmaradásáért vérüket ontották vagy életüket áldozták, a nemzet erkölcsi adósságát törlesztette 2001-ben, amikor a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló törvényt elfogadta. Magyar falvakban, városokban katonaszobrok, harci jelenetek bronz domborműveken emlékeztetnek azokra az ismert és ismeretlen hősökre, akik életüket áldozták az első és második világháborúban. Száz és száz faluban, még a határon kívüli magyar településeken is emeltek második világháborús emlékműveket az elesett katonák tiszteletére. (A kommunizmus évtizedeiben tilos volt nyilvánosan emlékezni a második világégésben elesett magyar katonák százezreire. Azért az igazsághoz tartozik, hogy napjainkban is igaz ez a megállapítás, hiszen sokak érzékenységét sérti, amikor magyar katonákra emlékezünk. Nos, nekik ott van a már említett Gyereknap. Legalább nem tudjuk meg az átírt történelmi tényeket a beszédekből, vagyis hogy hány tíz meg százezer magyar zsidó és cigány halt hősi halált, országunkat védelmezve).
Az első világháborúban már a hadműveletek korai szakaszában, 1914 nyarán jelentős veszteségek érték az Osztrák-Magyar Monarchia huszárezredeit a keleti fronton. A galíciai hadszíntéren 1914. augusztus 17-én lezajlott gorodoki csatában az 5. honvéd lovas hadosztály egységeit nyílt területen támadásra vezényelték a láthatóan kiépített ellenséges állásokkal szemben. Az oroszok egészen közel engedték a huszárokat, majd megszólaltak az álcázott fedezék mögé rejtett gépfegyverek. A lovasroham persze percek alatt összeomlott, és bebizonyosodott, hogy a lóháton rohamozó lovasságnak nincs esélye a gépfegyverekkel szemben. Ez a hősi huszárroham és ennek szomorúan nagy vesztesége azt a nagy tanulságot rejtette magában, hogy lovascsapatokkal a modern háborúkban nem lehet sáncokat megostromolni. A gorodoki huszárroham emlékére 1929-ben avattak fel egy domborművet, amely a kommunista érában süllyesztőbe került, és csak napjainkban került elő ismét valamelyik pince mélyéről, elfoglalva méltó helyét a múlt emlékei között.
Ha valaki letekint a Margit-híd budai hídfőjéről, és a Bem-rakparton lát egy oroszlános bronzszobrot, vajon tudja, hogy mit jelképez? Tudja, hogy hol volt/van egyáltalán Przemyśl, és milyen magyar vonatkozása van? A Przemyśl erőd egyike Európa három legnagyobb erődjének (Antwerpen és Verdun után). A San folyó két partján fekvő Przemyśl városa köré épített erődítés Galícia fő védelmi vonalát jelentette a XIX. század végétől. 1914 őszén az erőd azt a feladatot kapta, hogy felfogja az orosz támadásokat és biztosítsa az osztrák–magyar hadak visszavonulását. A hónapokig tartó ostrom során az erőd védelménél sok magyar katona is elesett. Emlékükre állították azt az emlékművet, amely egy erődítést eltaposó üvöltő oroszlán bronzszobra, alatta egyszerűen a "Przemyśl" felirat. A tragikus sorsú 2. hadsereg hősi halált halt katonái is több mint fél évszázada nyugszanak jeltelen sírokban, tömegsírokban a végtelen orosz mezőkön, valahol Oroszországban. Több tízezer magyar honvéd és munkaszolgálatos nyughelye a Kurszk városától a Don partjáig húzódó dimbes-dombos, horhosokkal szeldelt, kopár vidék. A doni hősök emlékét megőrizni szent kötelességünk, mert ők 2000 kilométerre a hazától is a magyar hazáért harcoltak. A Don kanyart megjártak, és az onnan visszatértek évtizedekig csak szűk családi körben beszélhettek az átélt szenvedésekről, holott, amit cselekedtek, azt a hazáért tették, kötelességüket és esküjüket teljesítve, igaz hazafiként. Róluk külön is, minden év január 12-én emlékezünk meg. (A 2. hadsereg vesztesége az eredeti dokumentumok szerint, a legújabb kutatások alapján 120.000 fő volt.)
Hősökre emlékezünk ezen a napon. Számos honfitársunk viszont csak a szkepticizmusának tud hangot adni, a hősi halált haltak értelmetlen pusztulását hangsúlyozva. Arra már csak nagyon kevesen emlékeznek, hogy ezelőtt 100 évvel még nem itatódott be a magyar köztudatba a Tarnopolból menekülők szerzési tébolya és a társadalom széles körét még nem hatotta át teljesen „a kétszer kettő az nem négy, hanem ha veszek három, ha eladok öt” elvére épülő kereskedési szellem. Sokkal inkább a hazafiság, és a katonák részéről a parancsok végrehajtása még az életük feláldozása árán is. Akik nem siránkoztak egy kis meneteléstől, vagy az ellenséges géppuskatűzben történő rohamtól. De hát ezt úgysem értik meg azok, akiknek nem számít más, csak a profit és a nap végi elszámolás utáni vagyonnövekedés. Illetve megértik, csak általában a tolmácsolásukban tálalt háborús történetek hősei már zömmel zsidók, mint a Magyar Nemzet fő pillérei…
