Érdekes dolgok történnek mostanában a világban, de kies hazánkban is.
Az index.hu 2010.08.07-i oldalán az alábbi cikkre lettem figyelmes.
"Antiszemita érme készült Romániában
A BBC pénteki híre szerint Mugur Isarescu, a román jegybank kormányzója – ez a mi jegybankelnöki tisztségünknek felel meg – tiltakozott a rasszizmus vádja ellen. Mint fogalmazott, nem akartak rasszista, idegengyűlülő és antiszemita üzenetet megfogalmazni, az 5000 darabban megjelent érmét egy, az ország öt jelentős pátriárkáját bemutató sorozat egyik elemének szánták (a másik négy személy a román jegybank honlapja szerint Nicodem Munteanu, Justinian Marina, Iustin Moisescu és Teotist Arapasu).
A bank kormányzója azt is közölte, hogy tiszteletben tartják nemzetük és a demokrácia értékeit. A jegybank elfogadta az amerikaiak kérését, és létrehoz házon belül egy olyan bizottság, amely elemzi a helyzetet, és kidolgozza a mindenkinek tetsző megoldást. "Ez akár az érme kiselejtezése is lehet" – fogalmazott a BBC szerint Isarescu."
Ez így helyes is, hogy a sasszemű és a történelmet kiválóan ismerő numizmatikusok kivetik a gyűjteményükből az antiszemita tartalmú érméket. Mindenesetre bizonyára lesz azért olyan numizmata is, aki előszeretettel vásárolja fel az 5000 darabban kibocsátott érmesort, hiszen a jelentős hírverés hatására nyilván jelentős bevételt is jelent majd neki a tiltott darab(ok) birtoklása. A pénzimádat már csak ilyen.
Ugyanakkor senki sem lepődik meg, amikor az index testvérlapja a pénzcentrum egy olyan fotóval illusztrálja aznapi cikkét (APEH: így vallott a magyar, hogy mennyit kapart össze tavaly), amelyen egy harapofogó éppen egy újjat készül levágni.
Természetes, hogy ütős és poénos képekkel kell illusztrálni egy cikket, hiszen itt is csak a nézettség (helyesebben olvasottság) számít, de azért megkérdezném a cikk íróját vagy az oldal szerkesztőit, hogy vajon ez nem kelt senkiben kellemetlen érzéseket? Nem emlékezteti a társadalom nem kis részét az ÁVH verőlegények módszereire. Nem kelt ez senkiben sem félelmet, rossz emlékeket?
Hát persze, hogy nem hiszen az ÁVH-s unokák e módon is igyekeznek tisztelegni nagyapáik erőfeszítései előtt és emlékeztetni a magyarokat, hogy jobb lesz, ha vallanak, különben ez vár rájuk. Mindenesetre köszönjük szépen a poénos képet. Kívánom a kedves szerkesztőnek, hogy a kedves családját is vigyék be egy szobába és tépkedjék le a körmeit. Csak úgy a poén kedvéért.
Szép borús napra virradt Magyarország, nyoma sincs a szombati napsütésnek. Az emberek hangulata is legalább olyan nyomott, mint mikor Rákosi elvtárs munkanappá nyilvánította a 48-as hősökre emlékező napot, és nem csak az eső miatt nyomott a hangulat. A kordontenger, amibe lépten-nyomon beleütközik az ünnepelni vágyó „szabad” állampolgár, már áll, mindenhol fémérzékelős kapuk és in-kalos verőlegények (akik igen jól megtanulták Gázában, hogyan kell viselkedni az elnyomottakkal: a babakocsis csecsemőknek innivalót nem lehet bevinni – az dögöljön szomjan, elvégre „csak” magyar), kokárdás-nagykabátos titkosrendőrök és az elmaradhatatlan rohamrendőr had. De árgus szemmel figyelnek, ki mer levegőt venni, ki az, aki nem tapsol a neoliberális-szociopata szónokok mosakodó beszédein, ki az, aki fel meri emelni a tekintetét az ég felé, hogy mikor lesz már vége ennek az egész f@szságnak. Mert ez már régen nem a forradalom ünnepéről szól, hanem a talajt vesztett hatalom kínkeserves erőlködéséről: az örökifjú Demszkiről, aki már csak az EU-s parlamenti jelölésében tud reménykedni a húsosfazék körüli maradáshoz. És az agresszív nyugdíjasmammerekről szól ez az ünnep, akik leverik a másik szemüvegét, meg pofánvágják, ha máshogy mer gondolkodni, mint ők. Persze az ilyeneket nem bántják a rendőrök sem, hátha valami rózsadombi vén komcsi AVH-s felesége.
Meg a vidéken rettegő cigányokról szól az ünnep, akik között megint elhíresztelték a kolompárorbánok, hogy bőrfejűek támadnak rájuk, és ezért már éjjel nem is mernek aludni, hanem gyilkolásra alkalmas tárgyakkal rohangálnak lakhelyük utcáin, készen bárki azonnali meglincselésére. Hát igen, már ők sem vevők a nem létező roma értelmiség orbitális hazugságaira, amelyben a cigányoknak tulajdonítják a 48-as forradalom és szabadságharc sikerességét. Egyre fogyatkozik azok köre, akik a vándorló oláhcigányokból verbuvált vörössipkás ezredek félelmet nem ismerő hőseitől eredeztetik családfájukat, bár én biztosan tudom, hogy Mohácsi Viktória szépapja 15 alkalommal tüntette ki magát a tavaszi hadjáratban, és Bem apó is könnyes szemmel említette meg a napiparancsban, egy hősnek kijáró tisztelettel a vezérkarába fogadás mellett. Pedig elmondta vagy 5-ször, hogy cigány, tehát már akkor is cigányoztak, csakhát akkor még nem volt SZDSZ. Még szerencse.
Március 15. a magyar nemzet kiemelkedő ünnepe, amelyet mindenki elismer, vallási, etnikai, politikai, nemi hovatartozásától függetlenül (gondolom én). Napjainkban viszont beárnyékolja az ünnep fennköltségét egyrészről a gazdasági világválság, amely a világ jelentős részén politikai válsággal is párosul, az ebből kicsírázott bűnbakkeresés és az egyre sűrűsödő megélhetési problémák, meg az útlezáró kordonhegyek. A megélhetési politikusok – pártállástól függetlenül- kiváló alkalmat kapnak a politikai hazugságaik népszerűsítésére, legyen az baloldali vagy jobboldali, Fideszes vagy MSZP-s, MDF-es vagy SZDSZ-es, mindenki a saját szájíze szerint népszerűsíti a szavazói bázisát. Ismét hallhatunk majd arról a több százezer zsidó vallású honfitársunkról, aki a szolnoki csatában, Nagykállónál, Isaszegnél, Vácnál, Pákozdnál ontotta vérét a függetlenségért; a több tízezer cigány hazafiról, akik halált megvető bátorsággal álltak ellen az osztrák vértesek lovasrohamának, gyalog rohamoztak a gyilkos kartácstűzben és verték szét a hazánkra támadó multinacionális hadakat. Ugyanakkor a magyar jobbágyról, a kézművesről, a kisemberről már senki sem emlékezik meg, – lehet, hogy ők nem is léteztek – akik a piros sapkások tömegeit alkották és vívták a tényleges élethalálharcot.
Az Országgyűlés 2001. május 8-i ülésén nyilvánította június utolsó szombatját a Magyar Szabadság Napjává, emléket állítva annak, hogy 1991. júniusában az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét.
1958. június 15-én a "népi demokratikus államrend kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás" vádjában bűnösnek találták, és halálra ítélték. Nem kért kegyelmet, így a Kozma utcai börtön udvarán másnap felakasztották és egy jeltelen sírba temették. Halála világszerte nagy felháborodást keltett. 1961-ben az Új Köztemető sarkában lévő 301-es parcellába szállították át maradványait. 1989. tavaszán az ő és a vele együtt kivégzett társainak holttestét exhumálták, és országos gyász közepette ünnepélyesen temették el június 16-án – a kommunista elvtársak nagy-nagy megrökönyödésére. 
Egyre súlyosabb vízhiány fenyegeti a világ jelentős részét. A víz az elsődleges közeg, amelyen keresztül az éghajlat befolyásolja a gazdaságot, a társadalmat és a környezetet, ezen hatások különösen erőteljesen a szegény közösségekben érvényesülnek. Leginkább azok a területek vannak veszélyben, ahol gyors a népességnövekedés, és hagyományosan évi 300-500 milliméternyi csapadékmennyiségre rendezkedtek be. Sokan háborúk kialakulását jósolják az egyre szűkösebb erőforrássá váló víz birtoklásáért (nem utolsósorban a Darfuri konfliktus kapcsán). Az ENSZ szerint 2050-re a föld népességének fele él majd súlyos vízhiánnyal küszködő területeken.
És persze folytathatnánk. Összességében nemsokára abszolút vízhiány várható 17 közel-keleti országban, valamint Dél-Afrikában, Pakisztánban, India nyugati és déli részén, illetve Észak-Kínában. 
A felszín alatti vizek is fokozottan érzékenyek az éghajlatváltozásra, ez azért fontos, mivel az ivóvízellátás és általában a közműves vízellátás mintegy 90 százalékban ezeken alapul. A klímaváltozás elsősorban az Alföld térségének és - kisebb mértékben - a Dunántúli-középhegység felszín alatti vizeit veszélyezteti leginkább, mivel a növekvő párolgás a vízkészletek drasztikus csökkenését fogja okozni. Az éghajlat szárazabbá válása, a párolgás növekedése és a folyók lefolyásának csökkenése miatt számos kisebb tó felülete fog csökkenni, az alföldi tavak közül pedig több ki fog száradni. A három legnagyobb természetes tó - Balaton, Velencei-tó, Fertő tó - vízforgalma lelassul, a víz kicserélődésének ideje megnövekszik, és ez szintén rontani fogja a víz minőségét. 
A Hősök Napjának különleges előtörténete van. 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy indítványozta, hogy minden község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. Kezdeményezése 1917-ben emelkedett törvényerőre, ekkor kötelezővé tették a hősi emlékművek állítását. 1924-ben egy újabb törvény a nemzeti ünnepek közé sorolta a magyar hősökről való emlékezést, május utolsó vasárnapját a Hősök Emlékünnepévé nyilvánítva. Az 1925-től rendszeressé váló megemlékezéseken istentiszteletet celebráltak, imát mondtak, végezetül koszorú elhelyezésével tisztelegtek a hősök emléke előtt. A II. világháború után politikai és szimbolikus tartalma miatt tilalommal sújtották, eszmei üzenetét diszkreditálták. Csak a rendszerváltozást követően nyerhette vissza eredeti jelentését. A Magyar Köztársaság Országgyűlése, adózva az elmúlt ezredév mindazon magyar hősei emléke előtt, akik a haza szabadságáért és függetlenségéért, illetve a nemzet fennmaradásáért vérüket ontották vagy életüket áldozták, a nemzet erkölcsi adósságát törlesztette 2001-ben, amikor a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló törvényt elfogadta. Magyar falvakban, városokban katonaszobrok, harci jelenetek bronz domborműveken emlékeztetnek azokra az ismert és ismeretlen hősökre, akik életüket áldozták az első és második világháborúban. Száz és száz faluban, még a határon kívüli magyar településeken is emeltek második világháborús emlékműveket az elesett katonák tiszteletére. (A kommunizmus évtizedeiben tilos volt nyilvánosan emlékezni a második világégésben elesett magyar katonák százezreire. Azért az igazsághoz tartozik, hogy napjainkban is igaz ez a megállapítás, hiszen sokak érzékenységét sérti, amikor magyar katonákra emlékezünk. Nos, nekik ott van a már említett Gyereknap. Legalább nem tudjuk meg az átírt történelmi tényeket a beszédekből, vagyis hogy hány tíz meg százezer magyar zsidó és cigány halt hősi halált, országunkat védelmezve).
Az első világháborúban már a hadműveletek korai szakaszában, 1914 nyarán jelentős veszteségek érték az Osztrák-Magyar Monarchia huszárezredeit a keleti fronton. A galíciai hadszíntéren 1914. augusztus 17-én lezajlott gorodoki csatában az 5. honvéd lovas hadosztály egységeit nyílt területen támadásra vezényelték a láthatóan kiépített ellenséges állásokkal szemben. Az oroszok egészen közel engedték a huszárokat, majd megszólaltak az álcázott fedezék mögé rejtett gépfegyverek. A lovasroham persze percek alatt összeomlott, és bebizonyosodott, hogy a lóháton rohamozó lovasságnak nincs esélye a gépfegyverekkel szemben. Ez a hősi huszárroham és ennek szomorúan nagy vesztesége azt a nagy tanulságot rejtette magában, hogy lovascsapatokkal a modern háborúkban nem lehet sáncokat megostromolni. A gorodoki huszárroham emlékére 1929-ben avattak fel egy domborművet, amely a kommunista érában süllyesztőbe került, és csak napjainkban került elő ismét valamelyik pince mélyéről, elfoglalva méltó helyét a múlt emlékei között.
Ha valaki letekint a Margit-híd budai hídfőjéről, és a Bem-rakparton lát egy oroszlános bronzszobrot, vajon tudja, hogy mit jelképez? Tudja, hogy hol volt/van egyáltalán Przemyśl, és milyen magyar vonatkozása van? A Przemyśl erőd egyike Európa három legnagyobb erődjének (Antwerpen és Verdun után). A San folyó két partján fekvő Przemyśl városa köré épített erődítés Galícia fő védelmi vonalát jelentette a XIX. század végétől. 1914 őszén az erőd azt a feladatot kapta, hogy felfogja az orosz támadásokat és biztosítsa az osztrák–magyar hadak visszavonulását. A hónapokig tartó ostrom során az erőd védelménél sok magyar katona is elesett. Emlékükre állították azt az emlékművet, amely egy erődítést eltaposó üvöltő oroszlán bronzszobra, alatta egyszerűen a "Przemyśl" felirat. 
Az, hogy a 3 jegyvásárló elérte célját, és végre magkapták amiért jöttek - a koncertjegyekért, már senkit sem érdekel. Reménykedjünk, hogy beszéddel készült Kolompár Orbán is a demonstrációra, és ismét a 30-as évek náci Németországának barnainges megfélemlítő vonulásait vizionálja. Hogy honnan is tud erről, azt nem tudom, mivel az általános hatodikban ezt még nem tanítják, bár sejtésem azért van, ha arra gondolok, hogy az OCÖ irodája is a Dohány utcában van. 
De hol vannak a vízágyúk és a ködgránát lövő járművek? És vizsgálja valaki, hogy jogos-e ekkora tömegek demonstrációja? Vagy Gyurcsány elvtárs megjelenése máris legitimizálta az engedély nélküli csődületet? Hiába na, egy miniszterelnök már személyében is felülírhatja a BTK-t. Akkor legközelebb egy cigányok általi lincselés helyszínén is remélem ugyanilyen buzgalommal fog megjelenni, és személyes varázsával lecsillapítani a vasvillával, baltával felfegyverzett többszáz fős kisebbségi "demonstrációt". 
1919. március 21. A magyar Tanácsköztársaság kikiáltása Lukács (Löwinger) György, Kun (Kohn) Béla, Rákosi (Roth) Mátyás vezetésével, amely diktatúra alatt kiemelkedő szerepet kapott Szamuely Tibor (eredetileg Sámuel) vagy Csernyi József és a Lenin-fiúk is. 
A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és a forradalmárok felelősséget nem vállalnak.
Ez természetesen teljesen jogos volt, és említésre sem érdemes, különösen nem a magyarországi holokauszthoz kapcsolódóan. De talán a megemlékezés keretében egy fél gondolat juthat azoknak az ismert és ismeretlen hősöknek is, akik vállalva a kockázatot, tettek is a zsidó honfitársaik megmentéséért. Tudom, hogy egyre nehezebb fenntartani a magyarok kollektív bűnösségének tévhiteit, viszont néhány név és cselekedet felemlegetése talán nem csökkenti ezen erőfeszítéseket (merthát ugye Magyarországon legalább 8 millió házmester-nyilas élt és deportált a II.vh alatt - legalábbis mérvadó politikusaink szavai szerint.)
Április 4. Hazánk felszabadulása, megszabadulása, megszállásának kezdete, kinek-kinek ízlése és ideológiai beállítottsága szerint. A múltba merengő megemlékezéshez néhány adalék, a dicsőséges Vörös Hadsereg tetteiről.
Persze mindez nem Magyarországon történt, és a háború megpróbáltatásai felmentést adnak a katonáknak tetteikhez. De álljon itt egy - természetesen kirívó eset, M.O-ról: