Az Országgyűlés 2001. május 8-i ülésén nyilvánította június utolsó szombatját a Magyar Szabadság Napjává, emléket állítva annak, hogy 1991. júniusában az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét.
A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990. márciusában kezdte meg kivonulását Magyarországról. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy éves művelet során a szovjet fél végig tartotta a "menetrendet": a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak a szomszédos ország közeli-távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. Az első, szovjet katonákat hazaszállító katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesített harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét.
A következő 15 hónap folyamán összesen másfélezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és személy szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak. Az 1991. június 16-án elindult utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt.
1944. március 19-e óta először nem állomásozott idegen katona magyar földön. Aztán ugye kialakították a taszári bázist, ahol amerikai katonák ezrei fordultak meg a 90-es évek második felében, jelentős katonai kiszolgáló személyzet folyamatos ott állomásozása mellett. Arra már bizonyára kevesen emlékeznek, hogy a nem igazán magyar közutakra tervezett HMWW terepjárók (közismert néven Hemvi – vagyis zümmögő) és más katonai teherautók számtalan közúti balesetet is okoztak. Persze legyünk tárgyilagosak: a frissen kiképzett amerikai katonák nem európai utakhoz szokott profi sofőrök voltak, és a magyar autótulajdonosok is „rájátszottak” a balesetekre, busás kártérítés reményében. Ettől a tény viszont tény marad: idegen katonák állomásoztak évekig Magyarországon, tehát a sokat hangoztatott semlegesség nem állja meg a helyét. (Most azt hagyjuk figyelmen kívül, hogy számos politikusunk is a taszári bázis amerikai katonai boltjaiban vásárolt be olcsón a legkülönbözőbb cikkekből.) Végül hazánkat is felvették a NATO-tagországok soraiba – e módon is legalizálva az idegen katonák ittlétét, majd a 2000-es évek elején felszámolták az időközben feleslegessé vált bázist.
A különböző katonai delegációk természetesen nem tekinthetők itt állomásozó erőnek, még a 2007 márciusában megjelent szokatlanul népes izraeli katonai csoport sem. Éppen a nagy létszám miatt alaptalan vádak röppentek fel sokfelől, miszerint toborozni érkeztek volna hazánkba. A küldöttség látogatását a Szemtanúk egyenruhában c. program keretében, a zsidó kivándorlást segítő Szochnut szervezte, és a 180 katona néhány olyan emlékhelyet keresett fel, amely számukra fontos volt, de emellett találkoztak magyarországi zsidó közösségekkel is – többek között a Lauder Javne közösségi iskola tanulóival, amint erről több videó is felkerült az iskola honlapjára. (Azóta törölték őket).
Most már egy év is eltelt az emlékezetes látogatás óta, de nem igazán emlékszem, hogy Fröchlich tábornok vezetésével magyarországi zsidó katonák utaztak volna viszontlátogatásra Izraelbe. Pedig a jeruzsálemi Meá Seárim (magyarul Száz Kapu) negyedben Szabolcs megyéből kivándorolt zsidók (is) laknak, akiknek életére bizonyára kíváncsiak a Magyar Honvédség izraelita vallású katonái (már persze, ha vannak ma ilyenek Fröchlich Úron kívül), és éppen nem Szarajevóban, Koszovóban, Cipruson, a Sínai- félszigeten, Irakban vagy Afganisztánban védik országunk határait. És vajon az ott élők minden esetben „szabadságként” élik meg katonáink ottlétét?
