A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja jelentősen megosztja a mai magyar társadalmat. Talán ez is az egyik oka, hogy az emléknap február 25-i megtartását a középiskolák számára tette kötelezővé a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata. Az ünnepnapokról, megemlékezésekről szóló blogomból viszont nem maradhat ki, hiszen a társadalom döntő többségét foglalkoztatja hazánk történetének ez a sokáig – és némiképp ma is - agyonhallgatott eseménysorozata. Ugyancsak kevés szó esik a hírhedt apparátusokról, amelyek nélkül nem kapunk képet a korszakról.
1. 1945-1950. A népbíróságok és a politikai rendőrség.
Az 1945 elején létrehozott népbíróságok (egyes szövegkörnyezetekben vérbíróságok) tárgyalták a háborús főbűnösök elleni pereket. Ezek mellett tömegesek voltak a nyilas párttagok, a szomszédjukat feljelentők, a zsidóktól elvett vagyontárgyakban részesedők elleni perek, de számos, nagy politikai jelentőséggel bíró koncepciós pert is a népbíróságok bonyolítottak. A háborús bűnösöket felkutató politikai rendőrséget Eisenberger Benjámin (ismertebb nevén Péter Gábor) vezette és a rendőrséghez másokkal együtt sokan csatlakoztak a túlélő magyar zsidók közül, akiknek családjával, ismerőseivel a háború idején borzalmak történtek. E tények eredményeként mindez úgy került be a köztudatba, hogy a felelősségrevonás nem más, mint a zsidók bosszúja.
Időközben a háttérben a kommunista hatalomátvétel folyt. Az Emléknap Kovács Bélának, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárának állít emléket, akit 1947-ben ezen a napon jogellenesen letartóztattak és a Szovjetunióba hurcoltak, részeként a kommunistáktól még távolságot tartó politikusok elleni hadjáratnak.
2. 1950-1963. Államvédelmi Hatóság és a felelősök.
A Minisztertanácsnak közvetlenül alárendelt, függetlenített Államvédelmi Hatóság (ÁVH) szintén Péter Gábor vezetésével, 1950 január 1-én alakult, és ez volt az a gátlástalan fegyveres szerv, amely folyamatosan terrorizálta a társadalmat, a külső fenyegetettségre és a belső árulásra hivatkozva. A szervezet minden jogi kontroll nélkül juttathatott embereket internálótáborokba, rabságba. Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről és különösen durva módszereiről. Az ÁVH-sok a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai, lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben. Általános volt a vég nélküli kifárasztás, embertelen verés, gúzsbakötés, összerugdosás, földre teperve talpalás, sóval etetés utáni WC-ből itatás, éheztetés, az őrizetesek fejére rögzített csöpögtető berendezéssel való sanyargatás, éjjel-nappal bilincsben tartás, alvástól való eltiltás. Az ÁVH besúgóhálózata 1953-ra 40 000 emberből állt, és 1280000 állampolgárról vezettek kartotékot 1953-ig. A szervezet megszüntetésére több kísérlet is történt (névleges határozatok), de gyakorlatilag a Forradalom leverése után az átszervezett rendőrségbe, és 1963-ban a III/III-as Csoportfőnökségbe olvadtak be a megtorlásban is aktív tagok.
Az MSZMP Politikai Bizottsága 1962 augusztusi határozata végül nevén nevezte a fő felelősöket és elismerte az egykori Államvédelmi Hatóság által elkövetett szörnyűségeket. Azonban nemcsak bírósági felelősségre vonásra nem került sor, de a teljes igazság feltárása is elmaradt. A felelősök közül ismert Lőwy Vladimír (ismertebb nevén Farkas Vladimír, a volt honvédelmi miniszter, Farkas Mihály fia), akit 1956-ban 12 évre ítélték, de ebből csak négyet töltött le, 1960-ban amnesztiával szabadult. Kistisztviselőként dolgozott nyugdíjazásáig. A rendszerváltás után a hozzá hasonlóak közül egyedüliként nyíltan beismerte és vállalta bűneit.
A fő felelősök között ugyancsak megjelent Bauer Miklós ÁVH-s kihallgatótiszt. Az Andrássy út 60-beli kihallgatásai során a foglyok beszámolói szerint előszeretettel alkalmazta a körömletépést, mint eszközt a kívánt vallomás kicsikarására, innét ered gúnyneve is: „körmös Bauer”.
3. 1956-1989. A Kádár-korszak titkosszolgálata és besúgóhálózata.
Az 1956-os Forradalom leverését követően Kádár Jánost jelölték ki Moszkvában magyar vezetőnek. Kádár kegyetlen megtorlást alkalmazott, mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. Romániában a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer magyar személyt, főleg értelmiségieket, papokat és diákokat börtönbe zártak és megkínoztak, köztük sok kiskorú gimnazistát, fiúkat és lányokat is. Több száz embert kivégeztek, mintegy hatvanan a kínzásokba haltak bele, mások a Duna-deltai munkatáborokban vesztették életüket.
Később nemzetközi problémák miatt Kádár 1956 elítéltjeinek általános amnesztiát hirdetett (melynek keretében 1963. március 15-én a bebörtönzöttek mintegy 80%-át kiengedték, de kb. 600 főt csak a 70-es években), viszont egyre jobban kiterjedt a lakosság titkosszolgálati megfigyelése, és nőtt a besúgóhálózat.
(A fenti információk kivétel nélkül a Wikipédiából, a szabad enciklopédia 2008. április 7-én elérhető szócikkeiből származnak.)
Érdekes, hogy Bauer Miklós (Bauer Tamás volt SZDSZ-es képviselő apja) a Komplex Külkereskedelmi Vállalattól ment nyugdíjba, és a rendszerváltás után egy jól menő ügyvédi irodát alapított (ahol Eörsi Mátyás SZDSZ-es országgyűlési képviselő volt a társa), melynek jelenleg is tulajdonosa. A rendszerváltás után tetteiért senki sem vonta felelősségre. Miért is nem? Ja, hogy ez nem népírtás volt és elévül x év alatt? Ezt azért adják be a ma még szintén élő áldozatoknak is! Meg különben is melyik pozicióba jutott gyerek szavaz meg olyan határozatokat, amelyek alapján elítélik az apját?
Az igazsághoz tartozik, és ahogy a szombat.org egyik blogjában is nagyon helyesen leírásra került – a szülők cselekedeteiért nem tehetők felelőssé a gyermekeik. Jó példa erre, hogy a liberális Olaszországban a fasiszta Mussolini unokája is képviselőként dolgozik. Más kérdés, hogy például a szintén liberális Franciaországban mennyire tolerálnák a kollaboráns Pétain leszármazottainak politikai ambícióit. Vagy Dr. Mengele utódainak munkáját a német egészségügyi minisztériumban. Nos, tudom, hogy ez az utolsó mondat sokak érzékenységét sérti, de lényegesen többen vannak, akik szeretnék már megnyugtatóan lezárni a múltat (amelybe beletartozik a holokauszt gyakori felemlegetése is - maradjon meg az is az áldozatokra emlékezésként április 16-ra).
Ezt a bejegyzést a nagyapám emlékének ajánlom.
