Szép borús napra virradt Magyarország, nyoma sincs a szombati napsütésnek. Az emberek hangulata is legalább olyan nyomott, mint mikor Rákosi elvtárs munkanappá nyilvánította a 48-as hősökre emlékező napot, és nem csak az eső miatt nyomott a hangulat. A kordontenger, amibe lépten-nyomon beleütközik az ünnepelni vágyó „szabad” állampolgár, már áll, mindenhol fémérzékelős kapuk és in-kalos verőlegények (akik igen jól megtanulták Gázában, hogyan kell viselkedni az elnyomottakkal: a babakocsis csecsemőknek innivalót nem lehet bevinni – az dögöljön szomjan, elvégre „csak” magyar), kokárdás-nagykabátos titkosrendőrök és az elmaradhatatlan rohamrendőr had.  De árgus szemmel figyelnek, ki mer levegőt venni, ki az, aki nem tapsol a neoliberális-szociopata szónokok mosakodó beszédein, ki az, aki fel meri emelni a tekintetét az ég felé, hogy mikor lesz már vége ennek az egész f@szságnak. Mert ez már régen nem a forradalom ünnepéről szól, hanem a talajt vesztett hatalom kínkeserves erőlködéséről: az örökifjú Demszkiről, aki már csak az EU-s parlamenti jelölésében tud reménykedni a húsosfazék körüli maradáshoz. És az agresszív nyugdíjasmammerekről szól ez az ünnep, akik leverik a másik szemüvegét, meg pofánvágják, ha máshogy mer gondolkodni, mint ők. Persze az ilyeneket nem bántják a rendőrök sem, hátha valami rózsadombi vén komcsi AVH-s felesége.

Meg a vidéken rettegő cigányokról szól az ünnep, akik között megint elhíresztelték a kolompárorbánok, hogy bőrfejűek támadnak rájuk, és ezért már éjjel nem is mernek aludni, hanem gyilkolásra alkalmas tárgyakkal rohangálnak lakhelyük utcáin, készen bárki azonnali meglincselésére. Hát igen, már ők sem vevők a nem létező roma értelmiség orbitális hazugságaira, amelyben a cigányoknak tulajdonítják a 48-as forradalom és szabadságharc sikerességét. Egyre fogyatkozik azok köre, akik a vándorló oláhcigányokból verbuvált vörössipkás ezredek félelmet nem ismerő hőseitől eredeztetik családfájukat, bár én biztosan tudom, hogy Mohácsi Viktória szépapja 15 alkalommal tüntette ki magát a tavaszi hadjáratban, és Bem apó is könnyes szemmel említette meg a napiparancsban, egy hősnek kijáró tisztelettel a vezérkarába fogadás mellett. Pedig elmondta vagy 5-ször, hogy cigány, tehát már akkor is cigányoztak, csakhát akkor még nem volt SZDSZ. Még szerencse.

A kereskedelmi tévék számára sem számít ünnepnek a mai nap, a kokárda is csak véletlenül kerülhetett a logó mellé, és külön telefonos ügyeletet szerveztek, hogy az első betelefonáló szavára – akinek az érzékenységét sérti a piros-fehér-zöld színű nemzeti jelkép a képernyőn – máris levegyék, és valami szomorú, a 2. világháború borzalmait idéző egész estés filmmel nyomják el az erősödni látszó rettegést. Hogy ne egyszerre tóduljon a rettegő tömeg a Ferihegy 2-re a meneküléshez, hiszen az ágy alatti, állandóan bepakolt bőröndökben a sikkasztott jópár köteg dollár meg tömbarany még a végén elkeveredik, és nem érkezik meg a melegebb égövű célállomásra az üldözöttel együtt.

Elfutja a könny a szemem az örömtől, amikor eszembe jut, hogy végre kiszabadult a nemzet hőse, a Máv Biztosítós elnökvezér, Kiss „szétb@szom a fejed” Bálint, akit igaztalanul vádoltak meg több mint 1 milliárd elsikkasztásával. Kicsit azért szomorkodom is, hogy le nem foglalt magánvagyonából még le tudott tenni 55 milliót az óvadékra, és így szabadon elvonulhatott, mert egy második Táncsicsot köszönthettünk volna a személyében, igaz most egy kicsit másképpen: nem biztos, hogy a több tízezernyi máv-biztosítós ügyfél a vállára emelve vitte volna tova. Öröm az ürömben, hogy azért Humwald „lipótvárosi” György még bent maradt a kaptárban, és este talán-talán elindul egy nyugdíjasmammer különítmény a kiszabadítására. Alig várom a tv2-es műholdas helyszíni közvetítést erről. Hiába na, a magyar joréd az legyőzhetetlen.